A Laudate Dominum elsősorban az egyházzenét tanulók és művelők számára készült, hogy segítsen hivatásuk gyakorlásában. A gyűjtemény elsődleges célja, hogy rövid, a liturgia arányait nem felborító kompozíciókkal gazdagítsa a szentmisét. E mellett orgona- és liturgikus improvizáció iskola is. A kötetben a darabok nem nehézségi sorrendben szerepelnek, a helyes didaktikai lépcsők kialakítása tanári feladat.

A szertartáson belül fontos szerep juthat az orgonának az énekek bevezetésénél. Egy jó intonáció után nincs szükség hangadására, amely nem csak ízléstelen, de a tempót is elbizonytalanítja. A jól eltalált előjáték kvázi avizóként funkcionál, mely után tökéletes biztonsággal szólal meg a közös ének együtt a megfelelő formálással. Ahogyan egy kórusvezető mozdulataiból rengeteg a zenére jellemző információhoz juthatunk (egy jó avizó is többet ad a tempónál), úgy ezeket a jegyeket az énekek bevezetéséül szolgáló intonációknak is hordozniuk kell. Itt azonban nincs vizuális élményünk, a zenei textúra az, amelyből – a tempó mellett – asszociálhatunk a dinamikára, karakterre, hangulatra, stb.

A kiadványban megtalálhatók a párütemes intonációk, biciniumok, rövid fugatók, triós korálok, terjedelmesebb korálelőjátékok, az un. „Orgelbüchlein-típus”, a korálfúga és a korálfantázia is. Apró kottával néhány alternatív harmonizáció is helyet kapott a kötetben. Bátran alkalmazhatjuk a basszus cantus firmust, a hívek gyorsan reagálnak az új zenei textúra gazdagító hatására. Természetes, hogy nem azonos a különböző tételtípusok liturgikus alkalmazása, de a darabok nagy része használható az énekek bevezetésére (kivétel a „Népek megváltó Istene!” himnusz feldolgozása, amely ritmikussága miatt erre nem alkalmas, ezt inkább utójátéknak ajánlom), még a nagyobb felületűek is (pl. egy hosszabb korálfúgának csak az expozícióját bejátszva, egy az alaphangnemet megerősítő kadenciával). Nem csak a darabok terjedelme, hanem azok nehézségi szintje is eltérő. A tanulási folyamat bármely szakaszában is járunk, találhatunk benne magunknak való anyagot.

A mai magyar zeneelmélet oktatás elsősorban harmónia-alapú, illetve a felismerő és elemző tudás elsajátítására koncentrál. Az a tapasztalatom, hogy e mellett egyre több helyen fordítanak kellő hangsúlyt az alkalmazott zeneelmélet gyakorlására is: continuo-játék és különböző stílusgyakorlatok formájában. Ez fontos kiegészítője az analitikus praxisnak.

Kiindulási pontként már ideje korán készségszinten el kell sajátítanunk a harmonizálás művészetét. Ez azonban kevés, ennek az ellenkezőjét is tudnunk kell: harmóniát melodizálni. Csak a harmóniatan, dallamtan és ritmustan együttes elsajátítása után juthatunk előre. A vizuális művészetekkel párhuzamba állítva, a zenében a harmónia (homofon szint) a színekért felel, a dallam és a ritmus (polifon szint) a térérzet kialakulásáért. Nem kell magyaráznom, hogy nincs egyik a másik nélkül. Az „egyházi könnyűzene” – sajnos, jelenleg ez egy a liturgián belül is létező kategória – esetében a ritmus dominál, a dallam és a harmóniák igen primitívek.

A gyűjteményben szereplő feldolgozások nagyrészt a 18. század zenei modorában maradnak. E korszak zenei nyelvezetének alkalmazása, az orgona- és a korál-irodalom fénykorát idézi. A végső cél persze az, hogy harmonizációnkban és intonációinkban is egy hiteles 21. századi stílust teremtsünk. Az ide vezető út során, azonban ne hagyjuk ki a zenei előzmények elmélyült és interaktív megismerését.

Minden gyakorló kántornak javaslom, hogy hosszabb-rövidebb intonációit írja le! Ne csak szívvel készüljünk a szentmisére, hanem – a rendszeres fizikai tréning (gyakorlás) mellett – értelemmel is! A papírra vetett darabok utólagos kielemezésével, a hibákból tanulva, ezen a területen gyors és látványos fejlődés érhető el. Persze nem árt, ha mindez tanári kontroll mellett történik.

A művészi érték mérhető. Nem mindegy, hogy a liturgiában megszólaló zene anyaga mennyire nemes, formája mennyire gazdag. Ebben igényünket nem szabad lejjebb adni. Bár a tökéletest soha sem érhetjük el, mégis afelé kell törekednünk.

Fontos, hogy egyházzenei tanulmányink során kellő figyelmet fordítsunk az orgonajáték minél magasabb szintű elsajátítására. Ez biztos alap lehet, amelyre építhetünk a rögtönzés területén. Ha a következő generáció egyházzenészei az orgonánál is méltóvá válnak a megtisztelő címre, akkor majd kevésbé kell küzdenünk a szakma megbecsüléséért.

Az egyházzenész feladatai közé tartozik az is, hogy zenei téren formálja a rábízott gyülekezetet. Nem szabad alkalmazkodnunk a populáris zenei igényekhez, pontosabban zenei igénytelenségekhez, hanem formálnunk kell azt. Az orgonapadról erre naponta lehetőségünk nyílik. Ha rendszeresen változatos és ötletes feldolgozásokat játszunk, egy idő után a hívek nem fognak vágyódni az üres és értéktelen zene után. Ezt követően, pl. a gitár liturgikus használata is egy új dimenzióba emelkedhet (mondjuk a 16. és 17. századi énekanyaggal kapcsolatban), a hangszer jelenlegi méltatlan és gyalázatos helyzetéből. Igazság szerint az un. ifjúsági énekeknek kellene a legmagasabb szövegi és zenei színvonalat képviselniük. Nagyon meg kellene gondolni, hogy mit adunk – vagy szemet hunyva eltűrünk – fiataljaink kezébe, hiszen bennük van az egyház jövője. Nem könnyű a dolga annak a kántornak, aki felvállalja a gyülekezet értékes egyházzenére való nevelését. Sajnos, a média minden területéről áramlanak a negatív hatások. Legalább Isten házában mellőzük az igénytelenséget, legyen végre a templom az a hely, ahol elcsendesedhetünk, ahol nem a mennyiség, hanem a minőség és az aprólékosság számít!

Az egyházzenébe befektetni hosszútávon megtérülő beruházás. Miután a ránk bízott közösségben kialakítottuk a zenei igényességet – azaz a közös nyelvet –, máris megnyílik egy új kommunikációs sáv, amelyben közvetlenül és szavak nélkül közölhetünk Istenről, az Üdvtörténetről, az amúgy nehezen megérthető és megfogalmazható teológiai dogmákról. Erre írok egy példát: a Szentháromság misztériumáról sokat elmélkedhetünk, de az ember azt fel nem foghatja. Mégis van egy út, amellyel a lehető legközelebb juthatunk a hitigazsághoz. Ha valaki kellően nyitott és zeneileg is képzett (ez alatt nem az iskolázottságot értem, hanem egy már „kitisztult” zenei fül birtoklását), akkor Bach Szentháromság-fúgájának meghallgatásakor lehetősége nyílik megtapasztalni a három különböző isteni személy és ugyanakkor egy titkát. Ezt „földi körülmények között” a legpontosabban a zene képes ábrázolni.

A kötetet jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel az orgona és a liturgia különleges kapcsolata, akár gyakorlati, akár analitikus felhasználásra. A gyűjtemény hasznos lehet a kántor- és egyházzenész képzés orgona, zeneelmélet és liturgikus orgonajáték óráin.

Külön köszönettel tartozom korunk két kiemelkedő református egyházzenészének: Dr. Karasszon Dezsőnek a liturgikus orgonajátékban való jártasságom megalapozásáért és a Laudate Dominum lektorálásáért. Több alkalommal konzultáltam Dr. Gárdonyi Zsolt orgonaművésszel, aki a témában nagyon sok hasznos tanáccsal látott el. Továbbá hálával tartozom Felföldi László plébánosnak úrnak és Rácz János úrnak, akik a biztatáson túl a kiadvány megjelenéséhez anyagilag is hozzájárultak. Köszönöm az önzetlen segítő kezeket.

Örülök, hogy Debrecenben az ökumené szelleme valóban él: az út, amely közelebb visz minket Krisztushoz és egymáshoz.

Végezetül álljon itt a 150. zsoltár egy szorosan ide kapcsolódó gondolata:
„Laudate Dominum in cordis et organo”

  
Debrecen, 2007 tavaszán
 

                  Kovács Szilárd
                  orgonaművész
            DE Zeneművészeti Karának oktatója
              a  debreceni Megtestesülés templom orgonistája