Felföldi László, püspöki helynök, 17 évig volt közösségünk lelkipásztora, 2003-tól pedig az új Megtestesülés Plébánia plébánosa. Július 23-án tartotta utolsó vasárnapi miséjét a Megtestesülés Templomban, ekkor köszönt el a hívektől. Augusztus 1-jétől Nyíregyházán folytatja papi szolgálatát.
Bevezető és bűnbánati liturgia (Felföldi László)
Evangélium és homília (Felföldi László)
Emlékképek az elmúlt 17 év emlékezetes pillanataiból
Összeállította: Legeza Éva és Bíró Szabolcs. Zene és ének: Dr. Kovács Szilárd
Kedves Laci Atya!
Végigtekintve az elmúlt 17 év felejthetetlen pillanatait, az első szavunk a köszönet. A Debreceni Megtestesülés Plébánia híveinek nevében szeretnék köszönetet mondani a körünkben végzett áldozatos munkádért. Bárhová nézünk a templomban, vagy a templom körül, minden rád emlékeztet, a kezed nyomát viseli, nélküled nem lett volna ilyen. Ugyanez mondható el arról is, ami szemmel nem látható: a templomi hívek lelki közösségről, amelyet gondos kertészként ápoltál. Köszönjük a gondolatébresztő és a figyelmünket az élet teljességére irányító homíliáidat. Köszönjük a sok lélekemelő programot. Köszönjük, hogy szeretettel odafigyeltél ránk, meghallgattad bajainkat, bölcs tanácsokkal és vigasztaló szavakkal segítettél a továbblépésben. Köszönjük, hogy a közösség iránti szeretetedből erődön felüli áldozatokat vállaltál értünk a táborok és a kirándulások gondos megszervezésével és vezetésével, az olykor éjszakába nyúló gyóntatásokkal, lelki beszélgetésekkel, a hajnali felkelésekkel (hogy fűtött templommal és meleg teával várj minket a hideg téli hajnalokon).
A második szavunk a hála. Hálát adunk Istennek, hogy ezt hivatást adta neked, hogy hozzánk vezérelt, s hogy kegyelmi ajándékokkal segítette munkádat, s a közösséget is. Hálával tartozunk azoknak, aki téged felneveltek, s ilyen életteli, gyakorlatias, határozott, de mégis érzékeny lelkű és együttérző életszemléletre neveltek. Nagyon sokat tanultunk tőled, s hálásak vagyunk, hogy példát mutattál nekünk, gyermekeinknek és unokáinknak.
A harmadik szavunk a bocsánat. Bocsánatot kérünk mindenért, amellyel megbántottunk, vagy csalódást okoztunk. Biztos vagyok benne, hogy ugyanezzel a munkával és erőfeszítéssel sokkal messzebbre juthattunk volna, ha emberi gyarlóságaink és mulasztásaink nem hátráltatnak, nem hatnak visszahúzó erőként.
Szomorú szívvel, de Isten kegyelmében bizakodva búcsúzunk. Barsi Balázs szavai jutnak eszembe, aki Ábrahám próbatétele kapcsán ezt mondta: A mi életünkben is eljön a nap, amikor Isten elkéri tőlünk azt, ami szívünknek a legkedvesebb. Lehet, hogy egy szép elképzelést, foglalkozást, kedvelt időtöltést vagy egy szeretett embert kell odaadnunk, „feláldoznunk”. Hiszem és remélem, hogy ha Ábrahám hitével és engedelmességgel, Isten iránti szeretettel fogadjuk el azt, hogy az Istennek most máshol, más tervei vannak veled, akkor ezt az Isten gazdag kegyelmi ajándékokkal viszonozza majd.
A közösség nevében most egy régi magyar áldással szeretnénk búcsúzni.
Cserny István, a Megtestesülés Plébánia hívei nevében
Régi magyar áldás
Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.
Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.
Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.
Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.
Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.
Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!
Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.
Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.
„Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.”- írja versében Reményik Sándor Ha nem is mindig, de gyakran. A búcsúnak vannak állandó elemei: Az elmenő, aki búcsúzik, és a maradó, aki búcsúztat. Másik közös eleme az emlék, amelyet ilyenkor szeretnénk magunkkal vinni, ahonnan elmegyünk. Ha pedig búcsúztatunk, azon töprengünk, milyen emléket is adjunk az elmenőnek.
Goethe a következőket írja:
„A búcsúzónak minden emlék drága,
Egy száraz lomb, egy moha, egy kis kavics,
Hogy emlékezzék a távolban is
A helyre, melyre visszavonja vágya,
Tanú lesz az érzéseiről halálig,
S egy semmi így legdrágább kincsé válik”
Kedves Laci atya!
Mi is sokat gondolkodtunk mit adjunk neked, amiről mi jutunk eszedbe. Természetesen a legfontosabbat a szívedben viszed: a veled történt eseményeket, a jókat, a rosszat, kapcsolataidat, akik hozzátettek valamit az életedhez, amivel több vagy más lettél. Mi azonban ragaszkodunk az emlékek tárgyiasításához. Így került sor erre a kis ládikára. Ebbe bárki írhatott neked, arról, mit jelentett neki megismerni téged, ide járni. Olvasgasd, ha néha nosztalgiázni van kedved.
Egy másik olvasnivalót is kapsz. Ez az elmúlt hét évben megjelent Hírharang egybekötve. Ha nyugdíjas leszel, talán lesz időd beleolvasni.
Végül szeretnénk egy „kis darabkát” adni a Megtestesülés – templomból.
- Az oltárkép kicsinyített mása: Mária és János evangélista alakjai - a már meglevő feszülettel együtt - emlékeztetnek majd a templomunkra és a templomi közösségre. Mária alakja emlékeztessen arra, hogy imáinkban Mária oltalmába ajánlunk. János evangélista, aki Isten Igéjének nevezi Jézust, pedig emlékeztessen arra, hogy hivatásod és fő erősséged az Ige hirdetése és kibontása.
Kérünk, fogadd szeretettel közösségünktől ezeket a tárgyakat, ha néha úgy gondolod, hogy hiányzik a Borbíró 9. a hely, ahol 17 évet töltöttél, nézegesd ezeket, s talán eszedbe jutunk, mi akik itt maradtunk. Egy közhelynek számító mondattal engedünk el. Ne azon szomorkodjunk, hogy itt hagysz bennünket, hanem örüljünk annak, hogy ennyi ideig voltál közöttünk. Isten áldását kérjük további munkádra!
Rácz Jánosné
