Egyszer régen, mikor még a Földön háborúk uralkodtak, Isten feldördült és rendet teremtett. Meleg, lágy nyári esővel öntözte a földeket és egy óriási fonalgombolyagot hajított az égből az állandóan háborúskodó emberek közé.

A fonalat varázserő övezte. Az ember, akinek a kezébe került, megismerte a szeretet csodáját és tisztán szabadon kezdett kapcsolódni a másikhoz. Békében, szeretettel, megértéssel, nyugalommal, csenddel. A fonal így járta be a Föld lakóit, városokban, falvakban, sík részeken, hegyeken. A fonal egyre csak vándorolt, egyik embertől a másikig. Így lett egyre fényesebb és fényesebb.

Minden egyes emberhez eljutva egyre fényesebben világított. Ibolyakék színei feltöltötték az emberek szívét. Vándorolt mezőkön át, falvakon át, városokon át, fel a hegyekben élőkhöz. Akkora nagy vastag gombolyag volt, amivel Isten a Föld egész népességét a szeretet varázslatos erejében kapcsolhatta össze.

A fonal útján érintette az évek óta háborúskodó embereket is. Szívek lazultak fel, megbocsátások történtek, gyakoribbá váltak az értő, érző beszélgetések, az együtt töltött idő, a megértés a szeretet. Ezekben az időkben a Földre béke köszöntött. A háborúk véget értek, az emberek megértőbbek, együtt érzőbbek lettek, lelkük tisztult, a szívek összekapcsolódtak. Isten ott fenn örömmel nézett le rájuk, hiszen érezte, hogy minden rendben van. Az angyalok örömben táncoltak és énekeltek a mennyben Isten jobbján.

Majd aztán történt egy nap, hogy egyes emberek kezdtek elszakadozni a többitől. A szeretetfonal elkezdett foszladozni ezeknél az embereknél. Még kapcsolta őket, de egyre gyengébben. Isten is megérezte ezt. Angyalai közül egyet-egyet leküldött az adott emberek mellé, hogy erősítsék őket, erősítsék hitüket, a szívüket, erősítsék bennük a szeretetet. A fonal ezeknél az embereknél kezdett veszteni varázserejéből, ibolyakék színe már szinte csak pislákolt. Ez egy lassú folyamat volt de végül a fonalak teljesen elgyengültek náluk. Minden egyes fonal-kapcsolódás a másikakhoz vesztett erejéből. Belőlük lettek a Földön az Elveszettek.

Az Elveszettek szívéből elveszett a fonal varázslatos, fényes gyógyító ereje. Próbáltak hozzá visszatalálni, gyakran szinte minden kis sejtjüket, lelkük minden kis rezzenését bevetve, de nem sikerült. Isten nagyon elszomorodott, nem tudta mitévő legyen. Végül úgy döntött, leküldi legerősebb angyalait az Elveszettek mellé azzal a megbízással, hogy segítsenek nekik újra összeállítani a szétfeslett fonalat. Az angyalok suhanva, nagy szárnyaikkal ereszkedve szálltak le a Földön az Elveszettek mellé és elkezdték küldetésüket.

Nem volt nehéz dolguk, hiszen a szeretetfonal az Elveszettek szívének is része volt. Annyiban különböztek a többiektől, hogy könnyebben szakadoztak.

Könnyebben feslett szét a fonaluk időnként és könnyebben vesztették el embertársaikat és a szívek közelségét. Volt, hogy eluralkodott szívükön a félelem, a gát és olyan gondolatok, melyek energiái egyre csak foszlóbbá tették a fonalat és egyre gyengítették fényét.

Viszont a mélyben ott volt a fonal! Bennük is! Hiszen Isten minden embert szeretetben teremtett.

Az angyalok dolgozni kezdtek az Elveszettekkel. Mellettük voltak, erősítették, fényesítették szívüket és a fény lassan sűrű cseppfolyós aranysárga masszává alakult, mely a fonal szálait lassan összeragasztotta egyetlen erős fonallá.

Az angyalok aztán odaeresztették a fonalat a többiek felé s így lassanként az Elveszettek is vissza tudtak találni Isten népes táborába. A fonal kezdte újra visszakapni a varázserejét és eredeti, ragyogó fényét.

A Föld lakóit, városokban, falvakban, sík mezőkön és hegyekben újra egy erős, ibolyakék fényben izzó nagy szeretetfonal tartotta össze, egységben, a Mindenség ölelésében.