Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj– és fogolycsaládok már csomagoltak: tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni.

Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi a kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és a búzavirágoktól.

Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok.

Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsú szavait hallották, s egy búzavirág így szólott:

– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!

Egy öreg fürj vigasztalni kezdte:

–Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök és illatoztok a búzatábla közepén.

Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébe rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot, és a kenyérsütő kemencét.

Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult.

Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és a virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék.

Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta –, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik.

„Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból –, nekem pedig nincsen szárnyam... Akkor tücsök leszek... – határozta el –, az is itt él a földön, az se tud repülni.”

Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni...

„Akkor mezei egér leszek!”– határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.

„Hát mit csinálhatnék? – töprengett egyre szomorúbban. Legjobb lenne, ha odagurulnék a testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.”

Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:

– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.

A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.